2022.09.01.

Az idősebb bükkök idén milliószám hozzák a makkot. Mégis milyen célból?

A tevékeny ember számára röpül az idő! Szinte tegnap volt, mikor az idei év túraidőpontjairól egyeztettünk, pedig akkor alig múlt még el a tél, és szürreálisan távolinak tűntek a nyári programok. Sok tekintetben tartogatott számunkra is kihívásokat ez a nyár, de bízunk benne, hogy a túra résztvevői mindebből semmit, vagy legalábbis nagyon keveset érzékeltek. 

Táboraimat minden esetben a gyógynövénykert közepén álló kis építményben zárom, ahol méltó környezetben tudjuk összegezni az elmúlt napok élményeit. A résztvevőknek javasolni szoktam, hogy ha tehetik, jöjjenek még vissza hozzánk az év valamely másik szakában, amikor másféle növényekkel ismerkedhetnek meg, illetve vegyenek részt más túravezetőink programjain is, akik akaratlanul is másik nézőpontból szemlélik és mutatják be Bükkszentkereszt csodálatos természeti értékeit.

Az idei évben négy kurzust vezettem, amik ráadásul kivétel nélkül júliusra estek. Az idő azonban idén mintha ezerszer gyorsabban szaladt volna: míg az első csapattal még zöldellő mezőkön, árnyas erdőkben túrázhattunk, a haladó tábor résztvevőivel már mintha a szeptemberi erdő levélhullós, sárguló-barnuló világába léptünk volna be.

Az idei év extrém szárazsága miatt a növények többsége nagyon gyorsan termésbe ment, ráadásul minden szinte ugyanakkor, hiszen azt a kevés csapadékot, ami jutott, mindenki egyszerre igyekezett kihasználni. Július végére így aztán sok esetben már csak a kórók maradtak – azaz maradtak volna, ha időközben a helyi gazdák – teljesen érthető módon – „le nem kaszálják a tantermet”, újabb kihívás elé állítva ezzel a túravezetőket.

De legalább a Kaán Károly forrásban nem apadt el a víz, így a hosszú túrák ebédelőpontján mindenki friss vízzel tölthette fel kulacsait.

A szárazságra az élővilág is reagál, évmilliók evolúciós tudása szerint a vészhelyzetben mindenki saját fajának túlélését igyekszik biztosítani. Nem csoda, ha az idősebb bükkök milliószám hozzák idén a makkot, bízva benne, hogy egyik-másik majd csak lesz olyan szerencsés, hogy túléli az előttünk álló nehéz időket. 

Mert bizony nem tűnik könnyűnek, mert igen jól megetettek bennünket a fenntartható fejlődés mítoszával. De ahogy a túráim során is el szoktam mondani, attól még, hogy lassan fújjuk a lufit, az előbb-utóbb csak kipukkad. Érdemesebb volna talán a mi életünkben is a természetben zajló folyamatokat modellezni, ahol azonban nem az állandóan felfelé haladás a cél, hanem inkább minden egyensúlyra törekszik! Most sem az a kérdés, hogy a kibillent helyzetet követi-e majd egyensúlyi állapot, mert az biztosan bekövetkezik. A kérdés inkább az, hogy abban az eljövendő nyugalmi helyzetben vajon nekünk, embereknek is lesz-e helyünk?

Akárhogy is – és a túráimat is mindig ezzel a gondolattal zárom –, a legtöbb, amit tehetünk, hogy becsülettel tesszük a magunk dolgát, s mindenfélétől való félelem helyett inkább bízunk a Fentvalóban.

 

Dr. Pottyondy Ákos